Cseke Péter. Ez a név a színházlátogatók számára örömteli jelentéssel bír. Akik nem restek ellátogatni például a Karinthy Színházba vagy a Madách-ba, személyesen is felfedezhetik őt a színpadon. Meglepő, de a magazinok, nők részére számolatlanul készülő színes lapok címlapjáról hiányzik az arca. Ez számomra valósággal felfoghatatlan, hiszen vonzó, fiatal, és átütően tehetséges művész.

Lehetséges, hogy a ma divatos vájkálásoknak nem híve, és nem szívesen számolna be arról, mit enne ebédre és milyen papírszalvétával törli leginkább a száját. Mindenesetre, amit Cseke Péterről tudni érdemes, azt napról napra bizonyítja a színpad deszkáin. Mégis! A néző vágyik a bennfentességre. Arra, hogy kedvencéről minél többet tudjon meg. Pedig igazából nyomon követhetetlen a csoda: hogyan sikerül valakinek annyiféle bőrben otthon érezni magát? Hogyan lesz egy fiatal színészből hiteles Caligula, és boldogító Balga? De életútjának ismerete talán segít a sikerhez vezető lépcsőfokok újbóli végigjárásában. Beszélgetésünk színhelye a Madách Színház öltözője. Ez okból az időnk is szűkre szabott, hisz rövidesen kezdődik az előadás, és az ügyelő perceken belül színpadra hívhatja riportalanyomat. A ma esti látnivalóban is főszerepe van: Ray Cooney: Páratlan páros 2. Című darabjában (Szirtes Tamás rendezésében). John Smith bigamista taxisofőrférjet formál, a szokásos kirobbanó sikerű remekléssel. Szokásos? Inkább a tőle megszokott magas színvonalon. Elkényezteti a nézőt, és ezért könnyű azonosulni minden figurájával. Különösen a könnyelműségre hajló, nőimádó férfival. De elkanyarodtunk a lényegtől.
A szülőhely

Tárgyilagos adatok a hírességek naprakész lexikonjából, a Ki kicsoda?-ból. "Cseke Péter Nagyváradon született, 1953. október 3-án. Édesapja Cseke Sándor, édesanyja Riedinger Beatrix. Magyarországon 19ő5-től él. A Színház- és Filmművészeti Főiskolát 1976-ban végezte el. 1982-ben nősült, felesége Sára Bernadette. Gyermekei: Sára, aki 1983-ban született, és Dorottya, aki 1986-ban. Pályafutása első állomása a debreceni Csokonai Színház, ahol közel hat éven át játszott, majd ugyancsak értékes évtizedet töltött el a Madách-ban, és 1990-től volt tagja a régebbi Nemzeti Színháznak, a Hevesi Sándor térinek." Hozzátehetjük: sok pályatársához hasonlóan ma szabadúszóként míveli gyönyörű mesterségét, amellyel 1990-ben Jászai Mari díjat érdemelt ki.

MAMÁM, AKI CSODÁLATOS ÉDESANYA. KÜLÖNLEGES ASSZONY VOLT, SOK ERŐT KÖLCSÖNZÖTT NEKEM, SŐT AZ EREJÉBŐL FUTOTTA ARRA IS, HOGY VALAMIKÉPPEN PÓTOLJA NAGYON HIÁNYZÓ ÉDESAPÁMAT.

– Mi befolyásolta pályaválasztását?
– Nagyon egyszerű a felelet. Szüleim színészek voltak és talán három éves lehettem, amikor egy decemberi este, szokatlan módon a szüleim otthon voltak, apám éppen a szilveszteri műsor egyik magánszámát tanulta, mamám pedig a konyhában tüsténkedett. Szóval, míg apám fennhangon tanult, én a másik szobában játszottam, valószínűleg egy új autómat szedtem széjjel, mert kezemben játék épen nem maradt soha. Mamám néhány perces hallgatózás után bement apámhoz és elhűlve mondta neki: "Sanyi, ez a gyerek kívülről tudja a szerepedet!" Apám behívott a szobába és kikérdezett. Én pedig mosolyogva, csillogó szemmel mondtam a hallottakat. Szüleim legyőzték a nevetést, és komoly arccal végighallgattak, majd elhatározták, hogy apámmal ketten lépünk fel szilveszter estéjén. Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy óriási sikerem volt. Arra emlékszem, hogy a visszatérő refrén így szólt: "Hagyjuk abba Zolikám, jön a következőszám!" A legvégén apám könnyes szemmel küldött be hetedjére a színpadra meghajolni, és mivel éreztem, hogy itt valami újat kell produkálnom, az államon lévő szakállat levettem és a homlokomra ragasztottam. Mamám akkor érezte meg, hogy ez a gyerek menthetetlenül színpadra termett.
– A felnőttek világa nem volt idegen még ekkor?
– Gyermekszínészként is nagyon jól éreztem magam a színpadon, de miért találtam volna furcsának ezt a különös világot, amikor édesapám a város legnépszerűbb színésze, és édesanyám is művésznő volt? Révi Bea néven játszott, a váradi színház egyik legsikeresebb szereplőjeként. Nagyon szerettem gyermekkorom színhelyét, és valóban éreztem azt a légkört, amit Ady Endre úgy fogalmazott, hogy Nagyvárad a Pece parti Párizs. Az sem véletlen, hogy az erdélyi emberek tisztessége, nyitottsága meghatározó számomra egy egész életre. A magyar szó is ízesebben hangzik Váradon, s nekem bizony nem volt könnyű beletörődni a későbbi változásokba.
Változó otthonok
Családunk életében az 1959 tragikus év volt. Na nem azért, mert elkezdődött az iskola, hiszen annak ellenére, hogy csintalan gyerek voltam, szerettem iskolába járni. Meg aztán ott voltak a barátok és a nagyszerű hangulat. Szóval, ez mind jó volt. A nehézség az volt, hogy szüleim elváltak, bár én akkor erről semmit nem tudtam, vagy legalábbis nem emlékszem, hogy ezt velem közölték volna. Valamit érezhettem ebből a szörnyűségből, mert egy napon, amikor délutáni alvásból felkeltem - nálunk szokás volt, hogy délután alszunk -, nem bírtam lábra állni. Orvost hívatott mamám, és a doktor bácsi megállapította, hogy nagy valószínűség szerint reumás lázam van. Mozdulatlanul kell minél többet az ágyban töltenem, hogy nehogy a szívre menjen, és Magyarországról penicillin injekciót kell hozatni, amit naponta háromszor meg kell kapnom. Mondanom sem kell, hogy mit jelentett nekem, az "örökmozgónak" a mozdulatlanság. De mamám, aki csodálatos édesanya, különleges asszony volt, sok erőt kölcsönzött nekem, sőt az erejéből futotta arra is, hogy valamiképpen pótolja nagyon hiányzó édesapámat. Tizenegy éves koromban települtünk át Magyarországra édesanyámmal, és elkezdődött egy igen nehéz korszak. Hosszú évekig albérletekben laktunk, olyanban is, ahol még víz sem volt, majd társbérletben, és végül 1973-ban kaptuk meg az első két és fél szobás lakótelepi lakást az Örs vezér tér közelében. Sokáig nem örülhettem a saját szobámnak, hiszen a főiskola elvégzése után leszerződtem Debrecenbe, és rövidesen itt laktam, mint fiatal színész, egy önálló garzonlakásban. A Csokonai Színházban gyönyörű évek következtek, a musical-szerepektől a drámai alakításokig sokféle feladatban próbálhattam ki magamat.

NINCS OKOM PANASZRA: SZÉP FELADATAIM VANNAK, ÉS ÚJ ERŐT PRÓBÁLÓ SZEREPRE KÉSZÜLHETEK A NEMZETI SZÍNHÁZBAN IS.

Csodálatos szerepek
Mielőtt tovább faggatóznék, ismét merítek a lexikális adatokból, hiszen a szűk idő inkább a személyes élmények miatt hasznos, és nem pazarolható erre is. Így idemásolom néhány érdekesebb főszerepét: Konferanszié(Kander-Ebb: Kabaré), Figaro (Beaumarchais: Figaro házassága), Herceg Pista (Csurka: Házmestersirató), Jud Templeton (Slade: Jutalomjáték), Elvis Tren (Lloyd Webber: Macskák), Pip Thomson (Wesker: A királynő katonái), Camus: Caligula, Mosca (Johnson: Volpone), Börtönorvos (Bond: Lear), Balga (Vörösmarty: Csongor és Tünde), Torda Milan (Békés: A női partőrség szeme láttára), Revalier (Müller: Szemenszedett igazság), Philip (Shaw: Sosem lehet tudni), Jonathan Rosaliquette (Kopit: Jaj, Apu, Szegény Apu), Szigligeti: Liliomfi, Arnold (Fierstein: Kakukktojás), Jerry (Kauffmann-Hart: Egyszer az életben.)
A lista természetesen korántsem teljes. Az érzés, amely a sokféle szerep megformálásával járt, már meghatározóbb a színész életében, hiszen ma is úgy érzi:
– Lubickolhattam a különböző feladatokban, nehezebb erőpróbákra is vállalkozhattam, miközben figyeltem az elődökre, és tanultam azoktól, akik megérintettek a lelkemet. Sorolhatnám azt a néhány rendezőt, akik hatással voltak a munkámra, a személyiségem fejlődésére, de azt hiszem, maguk is tudják, mennyire becsülöm őket, és mennyire őrzöm szavaikat, instrukcióikat.

Vissza Nagyváradra
– Tudom, milyen sokat jelentett a pályámon, hogy Debrecenben csodálatos főszerepeket játszhattam, de ugyanilyen emlékezetesek maradnak a nagyváradi színházi vendégszereplések is. Igazán nagy ünnep volt és emlékezetes siker a Volpone bemutatása Váradon, amely édesapámnak - aki a nézőtérről figyelt - is nagy örömet okozott. Gyermekként nem értettem meg a különválásukat, fájt, hogy eltávolodtak, de
felnőtt fejjel már azt is láttam, apámnak nagy szüksége van rám. Azóta gyakrabban utazom el hozzá, s igyekszem, hogy a lehetőségeim szerint támasza legyek. Édesanyám halála óta még fontosabb lett, hogy többet beszélgethessek édesapámmal, aki most már a hetvennyolcadik évében jár, és rajtam, meg a családomon kívül kevés az érzelmi kötődése.
Visszatérve a szerepekhez és a budapesti szerződéshez: 1981-től a Madách Színház szerződtetett. Nagyon felemelő érzés volt olyan művészekkel együtt játszani, mint például Sulyok Mária, Tolnai Klári, Piros Ildikó, Huszti Péter, Zenthe Ferenc, Haumann Péter, de még nagyon sok kedves kollégát említhetnék.

Páratlan páros
– Tudna választani a sok kedves szerep közül szívéhez közelebb állókat?
– Mindig az aktuális feladat a legkedvesebb, de emlékezetes marad Camus Caligulája, a Macskák Elvis Trenje, és aligha feledkezhetnék meg a Páratlan páros főszerepéről. Ezzel kapcsolatban nem tudom elfelejteni, hogy amikor mi 1985 december elején éppen próbáltuk ezt a darabot a Madách Kamara Színházban, abban az időben a feleségem Londonban nézte meg ugyanezt a darabot, s nemcsak ő szórakozott remekül az előadáson, hanem vele együtt a pocijában lévő kicsi élet: Dorka lányom is vele nevetett talán... Dorcsi január 31-én született meg, és mi közel két évtizede játsszuk a Páratlan párost. Ennek a darabnak a 700. jubileumi előadása az idei tavaszon volt. Mellékesen: Magyarországon prózai darab még nem ért el hétszáz előadást, és ez így országos csúcsnak is számítható.

SOROLHATNÁM AZT A NÉHÁNY RENDEZŐT, AKIK HATÁSSAL VOLTAK A MUNKÁMRA, A SZEMÉLYISÉGEM FEJLŐDÉSÉRE, DE AZT HISZEM, MAGUK IS TUDJÁK, MENNYIRE BECSÜLÖM ŐKET, ÉS MENNYIRE ŐRZÖM SZAVAIKAT, INSTRUKCIÓIKAT.

A Páratlan párost egyébként Nagyváradon is megrendeztem. Ennek azért is örvendtem, mert biztos voltam benne, hogy a rendezőasszisztensi feladatokra a város legnépszerűbb művészét édesapámat, Cseke Sándort kérem fel. Olyan nagy sikerrel játszotta a váradi társulat az előadást, hogy nemcsak az országot járták be vele, eljutottak külföldre is. Akkor támadt az az ötletem, hogy jó lenne egy közös produkciót létrehozni, s egy tavaszi napon a budapesti előadás művészei közül négyen beültünk egy autóba - így tehát Kökényessy Ági, Lippai László, Lesznek Tibor és én - és egyenesen Nagyváradra utaztunk.
A további négy szereplő a váradi társulat jeles tagja volt. Az esti előadásra mar hetekkel korábban elfogytak a jegyek, ezért kellett egy délutáni előadást is tartanunk, mert másképp nem jutott volna be a tömérdek érdeklődő a színházba. A közönség mindkétszer állva tapsolt nekünk, könnyes szemekkel kértek autogramot. Az akkori meghatottság ma is melengeti a szívemet.
Megsokszorozott én
– Nehéz a külső szemlélőnek megérteni az ön munkabírását. Szinkronizál, darabokat rendez, gyermekműsoruk van Hűvösvölgyi Ildikóval, verses CD-t készített feleségével, Sára Bernadettel, részt vett a Színészek világjátékán, és valószínű, hogy sportsikereivel is előbb-utóbb hírnévre tett volna szert. Mikor szakít időt a családjára, és egyáltalában, hogyan osztja be az idejét, ha ennyiféle tevékenységre futja?
– A helyes időbeosztásra még édesanyám szoktatott rá, aki - mint említettem - rendkívüli asszony volt, és nem engedte meg, hogy elkalandozzon a figyelmem. Segített a lényegre koncentrálni. Szívesen lógtam volna a foci kedvéért az iskolából is, de nem lehetett. Azóta megkedveltem a teniszt is, és ha arról faggatna, mi a hobbim, akkor a sport mellett nem hagyhatnám ki az utazási szenvedélyemet sem. Sokfelé eljutottam már a világban, de azért nem mondok le arról, hogy egyszer Japánba és Kínába is elutazhassak. Ezek a távoli tájak, az ott élő emberek, az őkultúrájuk nagyon vonzanak. De legalább ennyire érdekesek számomra a csodálatos magyar tájak és vidékek. Most nyáron például egy gyönyörű hetet töltöttunk az Örségben egy biciklitúrán. Minden teherbírásomnak igazi forrása a családom. A feleségemmel, a gyermekeimmel töltött idő olyan energiát ad, hogy semmi más nem fáraszthat különösebben.
Erőtadó szerelem
– Társa is színésznő. Ez okoz-e ütközéseket az életükben?
– Inkább csak örömet. Ráadásul egymás alaposabb ismeretét jelentheti a közös pálya. Érdekes, hogy újságok címlapjáról előbb ismertem a feleségemet, mint személyesen. Egy vizsgaelőadáson Strindberg Júlia kisasszonyát személyesítette meg, és ennek a darabnak a próbáján találkoztunk először. Amikor megláttam, már akkor arra gondoltam: ezzel a lánnyal le tudnám élni az életemet... Megláttam benne azt az embert, aki nekem rendeltetett. Hiszem azóta is, hogy van első látásra szerelem, mert én átélhettem ezt. Röviddel a házasságkötésünk után megszületett első lányunk, aki ma másodéves egyetemista. Dorka, a kisebbik lányom, harmadikos gimnazista. Szerencsére nekik már nem kell olyan változó otthonokban nevelkedniük, mint nekem. Tizenhat kilométerre a fővárostól épült fel a családi házunk, ahol tíz éve lakunk. Szép kertünk van, sok virággal. A kertben legtöbbet a feleségem dolgozik, de ez a környezet mindnyájunknak erőt adó. Nincs okom panaszra: szép feladataim vannak, és új, erőt próbáló szerepre készülhetek a Nemzeti Színházban is, ahol Székely János: Caligula helytartója című darabjában próbálok. Minden új feladat új erővel tölt el, de legtöbbet a közönség szeretete ad ma is nekem. A társakkal közös próbák, az új bemutatók mindig élvezetesek, azt hiszem, nemcsak színésznek, csapatjátékosnak is születtem. Minden előadás különbözik a másiktól, és ezért nagyon fontos figyelni a másikra, hangulatára, gesztusaira, közérzetére, hiszen egy jó előadáshoz közös akarat, közös alázat, a szakmánk közös szeretete szükséges. Mint ahogy a családban is csak közösen ápolható a szerelem, a szeretet, a megbecsülés, az odaadás. De persze az én első számú hivatásom az, hogy családapa vagyok és csak utána színész.