- Mikor jegyezte el magát a sporttal?
- Nagyon korán! Járni is alig tudtam, és édesapámmal már „fociztunk”. Az első komoly sport az öttusa volt, aminek köszönhetően sok mindenbe belekóstolhattam. Aztán amikor édesanyámmal áttelepültünk Magyarországra, ismét a foci került előtérbe. A központi sportiskolába felvételiztem, méghozzá remek eredménnyel. Legalábbis gyerek fejjel úgy gondoltam, hogy az remek eredménynek tekinthető, ha a felvételin az én csapatom győz, ráadásul az összes gólt én rúgom. Aztán jött a hideg zuhany: nem vettek fel a labdarúgó szakosztályba, viszont „örömmel értesítettek”, hogy a tenisz szakosztályba megfeleltem. Annyira dühös voltam, hogy fogtam magam, és mérgemben elmentem a Ganz Villany csapatába, és szinte azonnal gólkirály lettem. Innen hívtak Újpestre, ahol egészen a középiskola végéig játszottam.

- Mikor bocsátott meg a tenisznek?
- Sok víz lefolyt addig a Dunán… Amikor Debrecenbe kerültem, az egyik barátom felajánlotta, hogy megtanít teniszezni. Addig mondogatta, míg végül beadtam a derekam, és nem csak megtanultam, de meg is szerettem a teniszt.

- Manapság mennyi idő jut sportra?
- Nem elég, és ennek meg is érzem a hatását. Megnehezíti a dolgot, hogy sajnos nekem egyáltalán nem mindegy, hogy mit sportolok. Egyedül kocogni? Úszni? Az nem az én világom! Én azokat a sportokat szeretem, amelyekben van élet: barátok, játék, beszélgetések, egy kis zrika… De az időbeosztásom miatt szóba sem jöhetnek a rendszeres edzések. Mostanában sajnos a színházunk focicsapata sem áll a helyzet magaslatán, ami az edzéseket illeti.

- Márpedig június 21-én pályára kell lépni. Milyen esélyeket jósol az OlimpiART-on?
- Mindig úgy megyünk fel a pályára, hogy győzünk. Másként nem is lehet. Bízunk magunkban és a csapatunkat erősítő új tagokban, például Puskás Petiben.

- És a teniszben milyen eredménnyel lenne elégedett?

- Tisztes eredményt várok, például egy dobogós helyezést. Bár idén nem lesz senior kategória, bízom benne, hogy megállom a helyem a 12 fős mezőnyben.