– Milyen kapcsolata volt a várossal azt megelőzően, hogy a színház igazgatója lett?
– Nem sokszor jártam korábban a városban, de amikor először ideérkeztem, már akkor megfogott, gyönyörű, élhető kisváros. Bár nem is annyira kicsi…
A színházban pedig azt éreztem, mintha hazaértem volna. Nagyváradon születtem, később Budapesten éltem, a főiskola befejezése után öt évig Debrecenben, majd a fővárosba szerződtem. Színészgyerek vagyok, színházban nőttem fel, mégpedig olyanban, mint a kecskeméti. A nagyváradi színház is a két bécsi építész, Ferdinand Fellner és Hermann Helmer tervei alapján készült. Döbbenetes volt, amikor először bejöttem, minden ott volt, ahol a gyerekkoromban, ugyanott találtam a páholyokat, az öltözőket, a kelléktárat, mint Nagyváradon.
– Mikor döntötte el, hogy színész lesz?
– Ifjúkoromtól vágytam arra, hogy egyszer színházigazgató legyek, de mivel direktori képzés nincs, színésznek jelentkeztem. A Jóisten kegyelméből azonnal felvettek. Egyértelműnek tűnt a pályaválasztás, a szüleim színészek voltak, apám a város legnépszerűbb színésze. Egy időben kis híján elcsábított a futball, de az édesanyám nem engedte, hogy a tanulást abbahagyjam a foci miatt. Utólag beláttam, hogy jó döntés volt.
Egy idő után elkezdtem rendezni is, sőt jelentkeztem egy posztgraduális szakra, hogy rendezést tanuljak. A Madách Színház akkori igazgatója, Ádám Ottó lett volna a vezető tanárom, de nem vett fel. Azt mondta, ha rendezni akarok, akkor rendezhetek, mert megvan bennem a képesség, de nem engedte, hogy három évre beüljek az iskolapadba, hiszen öt-hat főszerepet játszottam az általa vezetett színházban. Ígéretéhez híven hozzásegített, hogy rendezhessek. A Madách Színház gyermek- és ifjúsági darabjainak rendezője lettem.
– A 2008-as esztendő viszont már Kecskeméten találta. Ingázik?
–Gyakorlatilag ideköltöztünk, feleségemmel Sára Bernadettel, de ha van időnk, felrohanunk a gyerekeinkhez, unokáinkhoz.
– Immár a második ötéves ciklusát tölti a színház élén. Sikerült megvalósítania az elképzeléseit?
– Volt néhány dolog, amire számítottam, de olyan is, amire nem. Sok elképzelésem megvalósult, de értek csalódások is. Úgy gondolom, hogy a második évad után már az a társulat működött, amilyet én szerettem volna, és olyan programunk volt, amit a kecskeméti publikum szeretett.
Amikor idekerültem, a közönség közel 70 %-a a megyéből érkezett, kevesen jártak Kecskemétről színházba. Mára ez a trend megfordult. Bátran ki merem mondani, hogy a színház egy szellemi központ lett, és a Kecskemétieknek fontos, hogy megnézzék a darabjainkat. De jönnek Csongrád, Békés, Szolnok, Pest, még Zemplén megyéből is van bérletes nézőnk. Gazdaságilag is jól prosperáló színház vagyunk, és azon kevesek közé tartozunk, amelyet a közönség is és a szakma is elfogad. A Kecskeméti Katona József Színház komoly műhely az ország színházi palettáján. Cél, hogy még tovább lépjünk.
– Milyen fokmérői vannak a sikeres működésnek az anyagi stabilitás és a közönségszám mellett?
– Három éve Londonban mutatkoztunk be, elsőként a magyar színházak közül, két éve egy Brecht-fesztiválon jártunk Augsburgban, most van egy moszkvai meghívásunk, ám hogy eleget tudunk-e tenni ennek, még bizonytalan. Nyaranta járjuk az országot előadásainkkal, sok meghívást kapunk. Rendszeresen nyerünk díjakat a Vidéki Színházak Fesztiválján. Az elsőn Szász János a legjobb rendezésért járó díjat hozta el, két éven át a legjobb előadás volt a miénk, majd a legjobb színművésznek járó díj került hozzánk. Elismerik a munkánkat, látható, hogy ez nagyon jól működő műhely.
– Mennyire fontosak a gyerekek, a fiatalok?
– Tulajdonképpen a legfontosabb a színház létezésében, hogy jó gyermek- és ifjúsági előadásaink legyenek, hiszen 10-20 év múlva ők lesznek a színház törzsközönsége. Ebben az évadban is előrukkoltunk egy nagyon érdekes előadással: Rossini-dalok köré írattam egy mai történetet, így abba ágyazva hallhatnak operarészleteket. Már az első pályázatomban is belefoglaltam, hogy legyen egy-egy opera a repertoárban, de nagyon kellemetlen csalódás volt, amikor nem sikerült egy nézőtérnyi közönséget becsalogatnunk. Akkor gondoltam, hogy a gyerekeknél kell elkezdeni. Megpróbáltunk a karzaton játszani operát úgy, hogy tulajdonképpen meséltünk, operabetétekkel megtűzdelve. A Varázslatos fuvolának, és a Hamucipőcskének olyan nagy sikere volt, hogy le kellett hozni a nagyszínpadra. Fontos még, hogy mára több tagozatos lett a színházunk. Például a balett-tagozatunk - a Kecskemét City Balett -, ebben az évadban a Diótörővel aratott hatalmas sikert.
– Milyen fejlesztések történtek és mit terveznek?
–Nemrégiben sikerült felújítani a színház tetőszerkezetét, ami már nagyon sürgető volt, mert dőlt be az eső, és már életveszélyes volt, hiszen a színpad fölött nagyon fontos elektromos berendezések találhatók. Ez egy műemléképület, de már teljes körűen fel kellene újítani. Bizonyára elfogult vagyok, de ez az ország legszebb színháza. Hasonló a Vígszínház, de a miénk sokkal inkább közönségközpontú. Egy ékszerdoboz.
Boldog vagyok, hogy Kecskeméten olyan önkormányzat működik, amely figyel értékei megőrzésére, és a város központjában lévő százéves moziépületből nem bevásárlóközpont lesz, hanem itt kap helyet az új Kelemen László Kamaraszínházunk. Nagyon bízom benne, hogy nyáron átadják, és szeptembertől ott is elkezdhetjük az évadot.