Szőkék, kékszeműek és mosolyognak. Akkor is sejteném, hogy férj és feleség, ha nem tudnám.
A huncut egymásra kacsintásokból, a mondatokból, amit az egyikük elkezd, a másik befejez. Pedig már nem fiatal házasok. Már hogy a házasságuk nem fiatal, mert ők olyan bátran és tiszta tekintettel beszélnek szerelemről, családról, hivatásról és hitről, hogy sok huszonéves megirigyelhetné. Sára Bernadettet és Cseke Pétert nem véletlenül választottuk karácsonyi számunk címlapjára.
– Meglepően hasonlítotok egymásra. Csak külsőleg?
Bernadette: Sokan mondták. Amikor Péter udvarolt nekem és bejött hozzám a színházba, azt mondták, „Detti, itt van az öcséd”. Ezek szerint ez a külső hasonlóság nem az összeszokás eredménye. Valami egészen mély belső hasonlóság is van köztünk gondolkodásban, véleményben és világlátásban. Viszont ott vannak azok a különbözőségek is, amik izgalmassá teszik két ember együttlétét, amit nemcsak tolerálunk, hanem örülünk is neki.
– Hol találkoztatok?
Péter: Egyszerre végeztünk a főiskolán, de más szakon, így furcsa módon személyesen nem találkoztunk.
Bernadette: Egy rendezőhallgató vizsgaelőadásán szerelmespárt játszottunk, akkor ismerkedtünk meg.
– Gyerekek?
Bernadette: Két lányunk van, Sára 21, Dorka 18 éves.
– Hogyan viselték, hogy a szüleik esténként mennek dolgozni?
Bernadette: Mindig nagycsaládban éltünk, ott lakott velünk a nagymama, nagypapa, sőt anyósom is a közelünkben élt, ezért sohasem volt probléma, hogy ott kell hagyni őket. Nem könnyű három generációnak együtt élni, de a gyerekeink hatalmas pluszt kaptak ezáltal. A barátaink mindig azt mondták, ha még egyszer születhetnének, Csekééknél lennének gyerekek. Biztonságérzetet, stabilitást adott a kicsiknek, hogy a nagyszülők is mellettük vannak a szeretetükkel, gondoskodásukkal. Soha sem álltak könnyes szemmel az előszobában, hogy a mama meg a papa hova megy.

Fotó: Helyey Zsuzsa

Péter: Nekünk is fantasztikus volt, hogy bármikor, akár fürdetés közepén is ott lehetett hagyni őket, hogy "a nyakát megmostam, folytasd a fülénél", mert ők is és mi is tudtuk, hogy jó kezekben vannak. A nagymamának i5 fontos, hogy a mai napig bármikor bemennek hozzá vacsorázni vagy egy süteményre. Ha egyszer nagyobb összeg hullana az ölembe, biztosan létrehoznék egy idősek otthonát, amit közvetlenül egybeépíttetnék egy árvaházzal. Milyen egyszerű, és fantasztikus lenne... Bármikor átmehetne a néni vagy bácsi megsimogatni egy kisgyerek fejét vagy mesélni neki és persze fordítva. Mindkettőjük érezné, hogy fontos a másik számára, és mégsem jelentene ez olyan kötöttséget vagy felelősséget, amit ne vállalhatnának.
– Otthon vannak még a lányok?
Bernadette: Igen, még mind a ketten tanulnak. A legfontosabb mindig az volt számomra, hogy jó legyen a kapcsolatom a gyerekeimmel. Tudtam, hogy ezért csak a szülő a felelős.
Péter: Aki szeret, az tud elengedni. Bár ez nem azt jelenti, hogy nem féltjük őket, attól kezdve, hogy kilépnek az utcára, de az élet rendje, hogy lányaink rövidesen családot alapítanak és élik majd külön az életüket.
Bernadette: Eleinte azt hittem, milyen egyszerű lesz, ha már nem kell pelenkázni őket, ha már önállóak lesznek, de attól kezdve, ahogy nőttek, nőttek a gondok is. Például most az az aktuális, hogy vajon majd kit választanak maguknak. Szoktam mondogatni viccesen, hogy harminc előtt nem kell férjhez menni! Próbálom megmagyarázni nekik, hogy a Jóisten küldi majd azt a férfit, akivel össze kell kötni az életüket.
– Mindig ilyen könnyű felismerni a helyes választást?
Péter: Felismerni nagyon könnyű, csak az ember nem mindig akarja azt választani, mert lehet, hogy az az út rögösebb, nehezebb, mint egy másik. Ezért fontos a bizalom a Teremtő felé. Hogy ne a saját elgondolásaimat akarjam keresztülvinni. Néha néhány nap, néha húsz év múlva, de kiderül, hogy melyik volt a jó döntés.
– Hogy készültök a karácsonyra?

Fotó: Helyey Zsuzsa

Péter: Mindketten a gyerekkorunkból hoztuk a mintákat, azokra a karácsonyokra emlékszünk. Az életünk ugyan felgyorsult, és vannak nehézségek, de megpróbálunk ugyanúgy ünnepelni, mint húsz évvel ezelőtt.
Bernadette: Fontos megadni az ünnep magasztosságát, de én lényegesnek tartom a puritánságot is. Nem abban nyilvánul meg az ünnepélyesség, hogy minden évben más színű karácsonyfánk van, de azért előveszem én is a legszebb abroszt, és sok gyertyát gyújtunk. Az egyik legszebb a közös étkezés, mert a szürke hétköznapokon erre is kevés alkalom adódik, de abban sem szeretjük a túlzott fényűzést.
Péter nagymestere volt a karácsonyi trükköknek. Az egyik emlékezetes karácsonyesténken - Sára már talán 16 évesen tudta, hogy ki díszíti a fát, Dorka a 13 évével már kételkedett abban, hogy az angyalka hozza az ajándékot - lent voltunk valamennyien a földszinten, és fönn, az üres szobában megszólalt a csengettyű. Péter ugyanis az ablakon keresztül damil okat vezetett föl, és a lábával nyomott egy pedált, ami mozgatta a csengőt. Dorka lányunk halálra sápadt, és talán még egy kicsit elhitte, hogy vannak még csodák.
Péter: Megvolt mindig a sok kis titkos kívánság az elrejtett cédulákon, de ha úgy láttuk, hogy a nagyszülők és keresztszülők és rokonok ajándékával kiegészülve túl sok ajándék gyűlt össze, akkor inkább néhány ajándékot elraktunk és csak a születésnapjukon kapták meg.
Bernadette: Azért nem akarunk az álszerénység hibájába esni, mindig megvolt az örömük, mert szerettük a csillogó szemüket látni, ahogy már az ima alatt fürkészik a csomagokat, de mindig volt egy-két dolog, amit "az angyalka már nem tudott elhozni, majd a születésnapra..." Mostanában néha gondolok arra, hogy talán még ennél is szerényebben kellett volna nevelni őket. Ahogy ma látom ezt a sok lemaradó szegény családot és a másik oldalon a sok nagyon gazdag embert. Arra megtanítottuk őket, hogy sohasem szabad az ételre rosszat mondani vagy eltolni. Sokat beszéltem nekik arról, hogy milyen sokan vannak, akiknek semmi ennivalójuk sincs.

Fotó: Helyey Zsuzsa

– Manapság elég sok olyan darabot játszanak, amelynek sem a mondanivalója, sem a megfogalmazása nem éppen a keresztény értékrendnek megfelelő. Megteheti egy színész, hogy megválogassa, miben játszik?
Péter: Mióta szinte megszűntek a társulatok, és „szövegmondó-számlaadó kisiparosok” lettünk, egyre inkább megtehetjük. Elvileg. Nem sokan élnek a lehetőséggel, mert a színészélet egy nagyon kiszolgáltatott létezés. De az a színész akinek erős hite van - és egy művészt nem tudok hit nélkül elképzelni - nem vállal el akármilyen szerepet, akármennyit fizetnek is érte. Nemrég utasítottam vissza egy ilyen szinkronszerepet.
Bernadette: Mi még ki is szoktunk húzni önkényesen a szövegünkből, például Isten nevével kapcsolatos l’art pour l’art megjegyzéseket, hacsak nem kulcsfontosságúak a darabban.
– Mi volt a legutóbbi közös munkátok?
Péter: A napokban jelent meg közös CD-nk és kazettánk, ami Ady Endre szerelmes verseiből, és Léda, Zsuka, Csinszka leveleiből, naplórészleteiből ad válogatást. A Püski Könyvesboltban kapható.
– A lányaitok gyakran néznek benneteket a színpadon?
Bernadette: Bemutatóra nem lehet őket elvinni. Annyira felfokozott olyankor a hangulat, annyira izgulnának. Később van, hogy eljönnek, de nem színházi gyerekek. Tudatosan törekedtünk arra, hogy ne cipeljük őket magunkkal. Se a füstös büfébe, se az öltözőbe, se mutogatni. Esetleg gyerekelőadásokra. Nem akartam, hogy a fejlődésüket ez a felfokozott hangulat, a reflektorfény befolyásolja. Aztán ez így is maradt, és egyelőre úgy néz ki, hogy egyik sem akarja folytatni a pályánkat. Persze ők még abban a korban vannak, amikor egyik napról a másikra minden megváltozhat.
– Bennetek hogy alakult ki a színpad utáni vágy?
Bernadette: Én szinte soha nem akartam más lenni. A családunkban minden születésnapon az volt a szülők, nagyszülők, keresztszülők számára készített ajándék, hogy előadtunk valamit. Egy fantasztikus nagynéni tanított be minket, egy lepedő volt a függöny. És jártunk az operába, ahol nagyon megszerettem azt a jellegzetes enyves szagot, a színház légkörét.
Teljesen elvarázsolt. Tudtam, hogy én ott fönn akarok lenni a színpadon. Azt hiszem, a Latinovits-féle felosztásban nem a bohóc, hanem a prófétai típusú színész vagyok, aki azért akar színpadra kerülni, mert közölni szeretne valamit.
Péter: Engem egyenes út vitt a színházba, a szüleim színészek voltak. Nem volt babysitter, úgyhogy kisgyerekként a színházban éltem a mindennapokat, minden zugát ismertem. Egész piciként tudtam, hogy mi akarok lenni. Tizenegy éves koromban Nagyváradról – ahogy akkor mondták – „repatriáltunk” Magyarországra édesanyámmal, és a Jóisten vezetésével valóban egyenes utam volt a színházig, ami rengeteg csodálatos percet, órát adott nekem. Persze ma már azt is látom, hogy ez a szakma nagyon sok szenvedéssel és gyötrődéssel jár. Van egy nagyon szűk réteg, aki boldogul és boldog, és egy hatalmas réteg, aki színészként jegyzi magát ugyan, de boldogtalan. A tehetség az egy állapot, ez csak egy nagyon pici alkotórésze az egésznek, amihez még nagyon sok minden kell.
– Gondolom, nektek annyival könnyebb volt, hogy egymásból is tudtatok erőt meríteni.
Bernadette: Én a mai napig tanulok Pétertől.. .
Péter: Én meg a Dettitől. De a gyerekeimtől is, a fiatal kollégáimtól is.
Bernadette: Nagy ajándék a Jóistentől, hogy egymásnak adott minket. Szükségünk van egymásra, de van bennünk egy bizonyos igény a magányra és önállóságra, a foglalkozásunk miatt is. Én is megértem, ha Péternek egyedüllétre van szüksége, és ő is, ha a lényem bizonyos függetlenséget kíván. Ez viszont nem azt jelenti, hogy egy percig is tudnék nélküle élni. Jó tudni, hogy mindig ott van mellettem.
– Azért nem csak elfogadni kellett ezt az ajándékot, hanem megtartani is, nem?
Bernadette: Pontosan. Nem lehet elhanyagolni egy kapcsolatot, és azt mondani, hogy "á, ezt ő már úgyis eltűri nekem, tegnap is eltűrte, amit csinálok, meg ahogy kinézek, meg amit mondok". Az ember öregszik, és másképp lát dolgokat, mint néhány éwel ezelőtt. Tenni kell azért, hogy azok maradjunk egymás számára, mint húsz éwel ezelőtt, amikor megismerkedtünk. A barátságokkal is így van.
Péter: És ez már nem is húszéves kapcsolat, most van a huszonkettedik évünk.