Mióta Shakespeare 1592 körül megírta az angol történelem talán legvitatottabb királyáról szóló tragédiáját, a mű nyomán számos legendás színházi és operaelőadás, filmfeldolgozás született, és III. Richárd hírhedt alakja legendássá nőtt, noha – a történeti források szerint - a valóságban nem volt olyan gátlástalan zsarnok, mint Shakespeare színművének hőse. A királydráma címszereplője minden követ megmozgat, hogy királlyá koronáztassa magát. Ennek érdekében elvtelenül pusztít mindent és mindenkit maga körül. Végül eléri célját, ám trónját nem sokáig élvezheti. Ellenségeinek serege egyre nő, s a végső összecsapáskor Richárd elbukik. Richárdot játszani nagy kihívás, ugyanakkor hálás feladat egy színésznek. Abszolút főszerep. Sokszínű, ezerarcú figura, aki egyszer visszataszító orgyilkos, máskor ellenállhatatlan, hódító férfi. És mindenekelőtt egy lelkiismeretlenül törtető gazfickó. Minthogy morális aggályai nincsenek, a felfelé vezető út pedig tisztességtelen eszközökkel rövidebb és biztosabb, mindjárt a darab kezdetén közli is velünk: „Úgy döntöttem, hogy gazember leszek.” Richárdot tehát nem csupán saját gátlástalansága, de környezete kikezdhetősége is ebbe az irányba tereli. Ahogyan Géher István mondja: „Amilyen a kor olyan a hőse. Richárd tetőtől talpig gazember, vagyis környezetében az egyetlen korszerű ember. Övé a világ, hiszen átlát rajta, úgy ismeri, mint saját magát.” És éppen ez az, ami már több mint négyszáz éve folyamatosan annyira aktuálissá teszi Shakespeare művét.